TIZENEGYEDIK FEJEZET

AZ ELSŐ ÖSSZECSAPÁS

Eddig még nem derítették ki, hogyan történt; de éppen abban az időben, amikor R. Marek mérnök kis gyárát (Břevnov, Mixova utca 1651) megszállták a detektívek és rendőrkordonnal vették körül, ismeretlen tettesek ellopták Marek kísérleti Karburátorát. A buzgó nyomozás ellenére nyomára sem bukkantak az ellopott gépnek.

Nem sokkal később egy Jan Binder nevű körhinta-tulajdonos nyersolajhajtású kismotort vásárolt körhintája és orkesztrionja számára egy ócskavas-kereskedőnél, a Haštal téren. A kereskedő egy lendkerékkel ellátott, nagy rézhengert ajánlott fel neki, és azt mondta, hogy az egy nagyon olcsó motor; állítólag csak egy kis szenet kell beleszórni, és hónapokon át működik. Jan Binderben különös, már-már kritikátlan bizalmat ébresztett a rézhenger, és meg is vette háromszázért. Aztán maga tolta el egy targoncán a körhintáig, amely lerobbant motorjával éppen Zlíchovnál állt.

Jan Binder levette a kabátját, lepakolta a rézhengert, és halkan fütyörészve munkához látott. A lend­kerék helyébe egy hajtókereket szerelt a tengelyre, a kerékre ráfeszített egy szíjat, azt átvezette egy másik tengelyre, amelynek egyik vége az orkesztriont, a másik vége a körhintát volt hivatva hajtani. Aztán megolajozta a csapokat, megforgatta a kereket, és zsebre dugott kézzel, füttyre csücsörített szájjal állt ott a szélesre csíkozott trikójában, és tűnődve várta, hogy mi lesz. A kerék hármat fordult, majd megállt; aztán megremegett, megbillent, és csen­desen, komolyan forogni kezdett. Ekkor megszólalt az orkesztrion valamennyi dobocskája és sípocskája, a körhinta megrázkódott, mintha álmából riadt volna fel, minden eresztékében nyikorogni, majd könnyedén forogni kezdett; az ezüstös rojtok szikráztak, a csótáros, vörös gyeplős, fehér lovak mintha tényleg húzták volna a fejedelmi fogatokat, a szemét vadul meresztgető szarvas ugrásra készen nyargalt körbe-körbe, a kecses nyakú hattyúk körívben vontatták fehér és égszínkék csónakjaikat - csillogva, zenére csörömpölve forgott a körhinta paradicsomi szépségében ama három grácia mozdulatlan szeme előtt, akik a saját muzsikájától elbűvölt orkesztrionra voltak festve.

Jan Binder még mindig összecsücsörített szájjal és zsebre dugott kézzel állt; úgy bámulta körhintáját, mintha álmában látná, s valami új, gyönyörű érzés bűvölte el. Már nem volt egyedül. Egy kisírt szemű, szipogó gyerkőc vonszolta oda fiatal pesztráját, s óriási szemekkel, tágra tátott szájjal, az elragadta­tástól megdermedve állt meg a körhinta előtt. A pesztrának is kikerekedett a szeme, és nem tudott hová lenni bámulatában. A körhinta csodálatos hévvel forgott, fenségesen, diadalmasan, mintha ünnepelne; hol szenvedélyes gyorsasággal keringett, hol ringatózott, mint egy indiai fűszerekkel megrakott gálya, hol meg mint arany felhő úszott a magas égen; úgy tűnt, hogy elszakad a földtől, hogy felröpül, lángol és énekel. De nem, hiszen az orkesztrion énekel; most női hangon ujjong, s a hárfa tónusainak ezüst esője hull alá; most őserdő zúg vagy orgona búg, de az őserdő mélyéből mintha madarak fuvoláznának, és az ember vállára ülnének; aranykürtök hirdetik a győztes vagy talán egész serege bevonulását, villognak a tüzes kardok. És ki énekli ezt az ünnepi himnuszt? Ezrek integetnek gallyakkal, megnyílik az ég, és dobpergés közben magának az Istennek az éneke száll alá.

Jan Binder felemeli a kezét, a körhinta megáll, és karját tárja a gyerek elé. A gyerek úgy tipeg a körhintához, mintha a paradicsom nyitott kapuján lépne be, a pesztra meg, mintha álmodna, utánamegy, és beülteti a hattyú vontatta csónakba.

- Ma nem kell fizetni - mondta Binder rekedten, az orkesztrion felujjongott, és a körhinta forogni kezdett, mintha az égbe emelkednék. Jan Binder megtántorodott: Mi ez? Hiszen már nem a körhinta forog, hanem az egész föld körülötte, a zlíchovi templom óriási kört ír le, a podoli szanatórium Vyšehraddal együtt megcsúszik, és átkanyarodik a Moldva túlsó partjára. Igen, az egész föld a körhinta körül forog, egyre sebesebben köröz, örvénylik, mint egy turbina; csak a körhinta áll szilárdan a középen, szelíden ringatózva, mint egy hajó, amelynek fedélzetén fehér lovak, szarvasok és hattyúk sétálnak egy kisgyerekkel, aki a kezecskéjével vezeti a pesztrát, és simogatja az állatokat. Ó, igen, a föld vadul forog, és a körhinta az egyetlen nyugalmat és pihenést biztosító sziget. Jan Binder pedig tántorogva és lázadozó gyomorral, a föld örvénylésétől legyőzve, kinyújtott kézzel a körhinta felé botorkál, elkap egy rudat, és felugrik békés fedélzetére.

Most látni, hogyan kering a föld viharos tengerként hullámozva. S lám, a házacskákból ijedt emberek szaladnak ki, integetnek, tántorognak és elesnek, mintha egy óriási forgó korong ragadta volna magával őket. Binder, erősen a rúdba kapaszkodva, feléjük hajol, úgy kiáltja:

- Erre, emberkék, erre!

Az emberek látják, hogy a tündöklő körhinta nyugodtan lebeg a forgásba lendült föld fölött, és arrafelé botorkálnak. Binder a rúdba kapaszkodva feléjük nyújtja szabad kezét, és kihúzza a föld hullámai közül a gyerekeket, nagymamákat, bácsikákat, azok pedig a körhinta fedélzetén állva kifújják magukat a nagy ijedtség után, és álmélkodva látják, hogyan forog körbe a föld. Binder már mindet felhúzta, de még ott szalad egy fekete kiskutya, rémületében nyüszítve, szeretne felugrani, de a föld egyre gyorsabban forgatja körbe-körbe a körhinta körül. És Binder most leguggol, kinyújtja a kezét, elkapja a kiskutya nyakörvét, és felrántja magához.

Ekkor hálaadó énekre zendített rá az orkesztrion. Úgy hangzott, mint hajótöröttek kardala, amelyben az úszók érdes hangja gyermeki imádsággal keveredik; a féktelen vihar fölött dallamos szivárvány ível (h-mollban), s az ég kitárul a hegedűk pizzicatójának boldog csillogására. A hajótöröttek némán, levett kalappal állnak Binder körhintáján; a nők ajka halk imát rebeg, s a gyerekek, az átélt borzalmakat máris feledve, meg merik simogatni a szarvas kemény pofáját és a hattyú rugalmas nyakát. A fehér lovak szelíden tűrik, hogy a gyerekek lábacskái nyergükbe másszanak; itt-ott valamelyik felnyerít, és megfontoltan kapál a patájával. A föld már lassabban forog körbe-körbe, és Jan Binder, aki ujj nélküli, csíkos trikójában magasnak látszik, bátortalanul beszélni kezd:

- Hát, emberkék, ide gyűltünk össze a világ forgásának zűrzavarából. Itt isteni béke van a vihar közben is, itt úgy elhelyezkedhetünk az Úristennél, mint az ágyban. Ez jeladás, hogy fordítsunk hátat a világ kavargásának, és húzódjunk meg Isten ölelő karjai közt, ámen.

Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott Jan Binder, és az emberek úgy hallgatták a körhintán, mintha templomban lettek volna. Végül a föld megállt, az orkesztrion halkan és ájtatosan eljátszott egy prelúdiumot, az emberek pedig leugráltak a körhintáról. Jan Binder még megjegyezte, hogy nem kell fizetni, s azzal elengedte a megtért és felmagasztosult népet. Amikor pedig négy óra tájban öreg nyugdíjasok és anyukák sétáltak a gyerekeikkel Zlíchov és Smíchov között, ismét játszani kezdett az orkesztrion és forogni a föld, mire Jan Binder újra a körhinta fedélzetére menekített és illendő prédikálással megnyugtatott mindenkit; hat órakor munkások jöttek a gyárakból, nyolckor szerelmesek bukkantak fel, és még tíz után is szállin­góztak a lumpok a kocsmákból és a mozikból; sorra mindnyájukat elragadta a föld örvénylése és megmentette a körhinta áldott, ölelő karja, Jan Binder helyénvaló szavai pedig erőt öntöttek beléjük további életük elviselésére.

Egy héttel fenti üdvözítő tevékenysége után Binder körhintája elhagyta Zlíchovot, és megindult felfelé a Moldva partján Chuchléba, Zbraslavba és végül Štěchovicéba. Štěchovi­céban már négy napja dolgozott óriási vallási sikerrel, amikor kissé zavaros események következtek be.

Jan Binder éppen befejezte a prédikálást, és áldó szavakkal útjukra bocsátotta új tanítványait. Ekkor egy fekete és csöndes tömeg bukkant elő a sötétségből; az élén egy magas, szakállas férfi haladt, aki egyenesen Binderhez lépett.

- Pakoljon - mondta, erőt véve felháborodásán -, vagy pedig...

Ezt meghallották Binder hívei, és visszatértek tanítójukhoz. Binder pedig, aki maga mögött tudta embereit, szilárd hangon kijelentette:

- Majd ha fagy!

- Nyugalom, uram - intette egy másik izgatott férfi. - Kuzenda úr szól magához.

- Hagyja csak, Hudec úr - mondta a szakállas férfi. - Én magam tárgyalok vele. Másodszor mondom: pakolja össze a holmiját, vagy az Úr nevében összetöröm.

- Menjen haza - vágott vissza Jan Binder -, vagy az Úr nevében kiverem a fogait.

- A szentségit! - kiáltott fel Brych gépész, előrefurakodva a tömegben -, próbálja csak meg!

- Testvérem - mondta békésen Kuzenda -, előbb szép szóval! Binder, maga itt gyalázatos varázslatokat űz, és ezt mi nem tűrhetjük kotróhajós szentélyünk közvetlen közelében.

- Az a kotróhajó egy svindli - jelentette ki Binder szilárdan.

- Mit mondott? - hördült fel Kuzenda vérig sértve.

- Az a kotróhajó egy svindli!

Ami ezután következett, azt nehéz összefüggő cselekménybe foglalni. Úgy tűnik, hogy elsőnek a Kuzenda táborához tartozó pék rontott elő, de Binder öklével fejbe sújtotta. Az erdész puskatussal mellbe taszította Bindert, de nyomban el is veszítette a puskáját, és egy štěchovicei fiatalember (Binder táborából) kiverte vele Brych elülső fogait, és leütötte Hudec úr kalapját. A postás (Kuzenda postása) fojtogatni kezdett egy kamaszt Binder hívei közül. Binder a segítségére sietett, de a štěchovicei lány hátulról ráugrott, és beleharapott a vállába, éppen azon a helyen, ahová egy cseh oroszlánt tetováltak. Binder emberei közül valaki kést rántott, Kuzenda kísérői látszólag meghátráltak, de egy kisebb csoport rávetette magát a körhintára, és letörte a szarvas szarvát és az egyik hattyú kecses nyakát. Ekkor a körhinta felsóhajtott, előrehajolt, és a teteje ráesett a küzdőkre. Kuzenda, akit egy rúd leütött, elveszítette az eszméletét. Mindez csöndben és sötétben zajlott le. Amikor az emberek odafutottak, Bindert törött kulcscsonttal találták, Kuzenda eszméletlenül hevert, Brych fogakat és vért köpött, a štěchovicei lány pedig hisztérikusan zokogott. A többiek szétfutottak.